Füst és pára

A lejtő puha avarszőnyege csakugyan megkímélte a kerekeket, a fogat majdnem teljesen zajtalanul siklott lefelé a sűrűsödő fenyvesből. A fák törzsei között egyre testesebbé vált a szürke pára, amely a völgy alján gyűlt össze. Ahogy közeledtek a patakmederhez, a hűvös éjszakai levegőben fanyar, jellegzetes illat terjengett: a mészégetők bokzsáiból szivárgó lassú füst összekeveredett a nedves avar és a vadvíz szagával.
Mirella egy óvatos mozdulattal meghúzta a gyeplőt a partot szegélyező fűzfák árnyékában. Borda ruganyos léptekkel ugrott le a bak mellől, és mint egy fekete árnyék, azonnal kisurrant a sűrű bokrok közé, hogy felderítse a gázló környékét. A víz sekély volt, selymes szürkeségben derengtek a meder simára kopott kőgátjai, s sehol nem látszott sem emberi nyom, sem váratlan akadály.
A kutya perceken belül visszatért a partra, halkan hozzádörgölőzött Mirella csizmájához, majd elégedett horkantással jelezte: tiszt a levegő. A mészégetők kunyhói még mélyen aludtak a ködös félhomályban, csupán a felhalmozott mészhalmok halvány fehérsége rajzolódott ki a távolban.
Mirella elégedetten mosolyodott meg a sötétben. A természet sűrű párahulláma tökéletes fedezéket nyújtott: mire a szekér kerekei a hűs gázló vizébe csobbantak, a völgy teljesen magába nyelte őket, biztonságba helyezve a dupla fenék értékes terhét az ébredező világ szeme elől.