A fenyves gerincén

A dombtető szellős tisztásán Mirella egy pillanatra megeresztette a gyeplőt, hagyva, hogy a fáradt ló kifújja magát. A hűvös éjszakai szél átsüvített a fenyőcsúcsok között, eloszlatva a homlokára tapadt izzadságcseppeket. Borda halkan lihegve telepedett le a szekér kerekének árnyékában, de sötét szemei továbbra is a völgy irányát kémlelték, ahonnan a mészégetők kunyhóinak halovány füstszaga szivárgott felfelé.
– Jó munka volt, pajtás – suttogta Mirella, miközben átsétált a bak előtt, és óvatosan betűrte a felcsúszott ponyva szélét. A dupla fenék alatt lapuló finom posztóbálák sértetlenül vészelték át a zötykölődést. Egyetlen rőfnyi kelme sem ázott meg, és a rakomány sem mozdult el a zord emelkedőn.
A lány kinyitotta a bak melletti kis fa rekesz fedelét, és elővett egy marék szárított almaszeletet. Felét a hűséges hátasnak adta, a másikat pedig odadobta Bordának, aki a levegőben elkapva roppantotta szét a csemegét. A nyugalmas pillanatban Mirella már a következő lépést mérlegelte. A domb túloldalán kanyargó lejtő puha tűlevelekkel borított talaja szelídebbnek ígérkezett, ám a völgy fenekén húzódó patak gázlóját még azelőtt el kellett érniük, hogy a hajnali szürkület eloszlatná a védelmező ködfátylat.
Igazított egyet a köpenyén, visszapattant a bakra, majd határozott pittyentéssel újra útnak indította a fogatot. A szekér halk nyikorgással gördült tovább a derengő fák között, elindulva a mészégetők kunyhói felé.