A köves kapaszkodó

A szekérkerekek nyikorogva kapaszkodtak fel a köves emelkedőn. A fenyves éjszakai sötétje sűrűn borult az útra, ahogy a kaptató egyre meredekebbé vált. Mirella feszülten markolta a gyeplőt. Minden egyes kövecske koccanásánál megszaporázta a szívverése; a lovat óvatosan, mégis határozottan ösztökélte felfelé, nehogy a teher hátrafröccsenjen.
Borda halkan morogva lépegetett a szekér mellett. Szőre felborzolódott a hűvös párában, fülei feszülten forgtak a sötétben suhogó fenyőágak felé. Az erdő neszei – egy távoli bagoly szárnycsapása vagy a szél okozta ágroppanás – mindkettejükből apró riadalmat váltottak ki, de a szekér nem állhatott meg.
– Lassan, öregfiú, csak óvatosan – suttogta Mirella a lónak, rövid, szaggatott lélegzettel. A meredekebb részen a bal hátsó kerék megcsúszott a nedves avaron, ám a paci megfeszített izmokkal újabb lendületet vett.
A lány hátrapillantott a ponyva alá. A gondosan elrejtett posztóbálák mozdulatlanul ültek a dupla fenéken. Ha elérik a domb gerincét, a völgyben maradó köd elrejti őket a kíváncsi szemek elől. Borda hirtelen megtorpant egy kiálló gyökér mellett, szimatolt a levegőben, majd rövid, jóváhagyó horkantással jelezte: a veszély egyelőre elkerülte őket.
Mirella megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy a szekér végre kiért a dombtető egyenletesebb szakaszára. A nehéz emelkedőt maguk mögött hagyták.