A túlsó emelkedő

A gyeplő halk rezdülésére a ló óvatosan belépett a patak nyirkos medrébe. A szekérkerekek alig csattantak a lekerekített patakköveken, a víz csak visszafogottan loccsant a küllők körül. Borda fél lépéssel a tengely előtt haladt, szőrén megcsillant a pára, szemeivel feszülten pásztázta a túlsó part meredekebb hajlatát.
A vízszint alig érte el a tengelyagyat, s a köd oly sűrűn ült a meder felett, hogy a túlsó partvonal csupán elmosódott árnyékként bontakozott ki a szürkeségből. Mirella magabiztos kézzel tartotta a szárat, miközben a szekér zökkenőmentesen gördült fel a túlparti, kavicsos zátonyig.
Amint a kerék szilárd földet ért a fenyves szélén, Mirella megállította a lovat. Azonnal a szekér hátuljához sietett, és felemelte a ponyva szélét. Ujjai végigsimítottak a dupla fenékre rejtett, gondosan bebugyolált bálákon. A gyapjú hűvös volt, de teljesen száraz; a patak habjai egyetlen cseppel sem érték el a féltett posztót.
– Ügyes munka volt, Borda – mosolyodott el halkan a lány, s meglapogatta a mellé lépő kutya oldalát. – A teher ép, az út pedig szabad előttünk.
Borda megelégedett horkantással intett, majd a fák közötti emelkedő felé fordította a fejét. Mirella visszaugrott a bakra, s a szekér lassan bevette magát a dombi kerülőút sötét fenyvesébe. A völgyi köd és az erdei csend védelmében biztos léptekkel haladtak tovább a szürke éjszakában.