Derengő lejtő

A dombhátról lefelé vezető szerpentinen a köd lassan ráborult a szekérre, mintha csak egy puha, szürke takaróval akarná elrejteni őket a kíváncsi szemek elől. A fenyőtűk illata elnehezült a nyirkos levegőben, s a kerekek halk kattogását most már a közeli patak egyenletes csobogása kísérte. Mirella finoman meghúzta a gyeplőt, s a szekér lassan megállt a lejtő alján, alig pár lépésre a mészégetők elhagyatott kunyhóitól.
Borda egyetlen halk, nesztelen mozdulattal ugrott le a bakról. Fekete szőre borzolódott a hűvös párában, amint körbeszaglászott a nyirkos bokrok tövén. Az öreg mészégető boksa felől még érződött a fanyar, hamus füst távoli emléke, de a helyszín teljesen néma volt. Sem emberi léptek, sem az adószedők járőreinek neszét nem hordta a szél.
– Tiszta a levegő, öregfiú – suttogta Mirella, miközben lecsusszant a szekér oldalán. A lány a ponyva alá nyúlt, s ellenőrizte a gondosan becsomagolt posztóbálákat. A vastag gyapjú teljesen száraz maradt. A völgyi köd pontosan úgy ülte meg a gázló környékét, ahogyan számította: a vízfelszín szinte alig látszott a fehéres párafátyoltól.
Borda visszaért a meder széléről, s egy halk horkantással jelezte, hogy a vízállás sekély, s a köves aljzat elbírja a nehéz tengelyt. Mirella elégedetten paskolta meg a ló nyakát, majd visszalépett a gyeplőhöz. A köd védelme alatt elérkezett az idő, hogy átvágjanak a medren, mielőtt a hajnal eloszlatná a szürke leplet.