Az alkonyati készülődés

Visszafelé a meredek lejtőn már sokkal könnyebben haladtak. A mészégetők telepe lassan elcsendesedett; a bokzsák füstje vékony, szürke csíkká szelídült a hűvösödő alkonyati égbolton. Mirella ügyesen kikerülte a kiégett fadarabokat és a csúszós avarfoltokat, míg Borda pár lépéssel előtt haladva kémlelte a fenyves alját.
Amikor felértek a sűrűvel borított dombtetőre, a ló halk horkantással üdvözölte őket. Az állat békésen legelészett a fenyőágakkal álcázott szekér mellett, mit sem törődve a völgyből felszálló párolgással. A lány megsimogatta a paripa nedves orrát, majd elővett az övére erősített szütyőből egy marék szárított almaszeletet, és igazságosan elosztotta a hűséges eb és a ló között.
A nap utolsó sugarai aranysárgára festették a fák legfelső lombkoronáját. Mirella még egyszer átvizsgálta a szekér álcázását: a frissen vágott gallyak még tökéletesen takarták a jármű körvonalait, s a dupla fenékben lapuló értékes posztónak semmi nyoma nem látszott kívülről.
Borda a szekér kerekének támaszkodva telepedett le, fejét a mellső mancsaira hajtva, de fülei minden apró neszre rebbentek. Mindketten tudták, hogy a neheze – a patakon való éjszakai átkelés – még hátravan, de a sikeres felderítés után a várakozás percei csendes nyugalomban teltek. A sötétség lassan beborította a völgyet, felkészítve őket a döntő indulásra.