Fűszeres füst az őrtűznél

A szekér halk zörgéssel hagyta maga mögött a szegénynegyed utolsó, roskatag kunyhóit. Mirella a bakon ülve lazán megeresztette a gyeplőt, s elégedetten szippantott a hűvös, éjszakai levegőbe, miközben a fenti hold ezüstfénybe öltöztette a csendes vidéket. Borda nesztelen léptekkel ügetett a kerekek mellett, fekete szőre teljesen egybeolvadt az árnyékokkal, s csak figyelmesen forgó fülei árulták el lankadatlan éberségét.
Előttük a kanyargó patak sekély gázlója csillogott a sötétben. A túlparti fűzfák tövében lobogó őrtűz mellett azonban jócskán akadt mozgás: a szolgálatban lévő hajdúk kapatos hangon dorbézoltak, kancsóikat lóbálva nótáztak, s mit sem törődtek a határok őrzésével. Az átkelő így is el volt zárva, hiszen a víz csobogása s a szekér kerekének locsogása azonnal felkeltette volna még a legr részegebb katona figyelmét is.
– Na, lássuk, mennyire bírják a finom aromát a tekintetes vitéz urak – suttogta Mirella pajkos mosollyal, miközben csípős nyelve már a következő tréfán járt.
Könnyedén leereszkedett a bakról, s a köténye mélyéről előhalászott egy jókora marék szárított szegfűszeget. A szellő szerencsére éppen a tűz felé hordta a párát. Mirella óvatosan a parázs irányába hintette a csípős növényt, ami a közeli lombokon átsuhanva bódító füstfelhővel terítette be a hajdúk táborát. A vitézek tüsszögve, egymást lökdösve kászálódtak fel a padokról, s értetlenül szimatolva indultak el az erdő széle felé, azt hívén, valami drága, fűszeres pálinkát felejtett ott a kapitányuk.
Míg a hajdúk odaáthozva kutattak a bokrok tövében, Mirella intett Bordának. A hűséges eb némán vezette a lassan gázoló lovat a vízbe, s a szekér észrevétlenül vágott át a sekély medren a túlparti sötétség biztonságot adó védettségébe.