Füstös járat a mélyben

Borda nem tétovázott. A frissen letört ágacskák egyértelmű útjelzőként szolgáltak a homályban, és az alig hallható morajlás, ami mélyebbről jött, csak erősítette az elszántságukat. Elindult hát, minden lépése céltudatos volt, mintha a föld is a bosszújának ritmusára rezegne. Mirella szeme szűken figyelte a nedves talajt, ahol a lábnyomok egyre világosabbá váltak, és néha-néha egy-egy apró kő megmozdult, jelezve, hogy az előttük járók sietve haladtak.
Bandi idegesen kapkodta a levegőt. A batyuját már nem is szorította, hanem valósággal magához tapasztotta, mintha az nyújtana neki védelmet a barlang rideg valósága ellen. Az Idős Asszony morgása ezúttal már nem a fáradtságról szólt, hanem a felgyülemlett dühéről, ami lassan utat tört magának. A hangja reszelős volt, amikor megjegyezte: „Ennél jobban siethetnének… mintha a pokolba tartana az út.” Mirella egy pillantással nyugtázta, tudta, hogy a harag most már hajtóerő.
Ahogy mélyebbre hatoltak, a tágas üreg lassan újra szűkülni kezdett. A hideg huzat ereje megnőtt, mintha maga a barlang lélegzete hűtené le a tüdejüket. A levegőben furcsa, égett szag terjengett, ami nem a megszokott földszag volt, hanem valami sokkal vészjóslóbb, mintha valami távoli tűz füstje szivárgott volna ide a kőzetek repedésein keresztül. A morajlás is erősebbé vált, most már nem csak mély zúgás volt, hanem mintha valami hatalmas szív dobogott volna a föld gyomrában.
Borda megállt. A fáklya fénye egy sziklahasadék bejáratára esett, amely olyan szűk volt, hogy alig fért volna át rajta egy ember. A hasadékból áradt a füstös, égett szag, és onnan jött a leghidegebb huzat is. A hasadék előtt a nedves talajon egyértelműen látszottak a friss lábnyomok, és egy apró, elszenesedett fadarabka hevert, amit valószínűleg a menekülők ejtettek el. A dühös elszántság most már vegyült egyfajta nyugtalan kíváncsisággal. Mi vár rájuk odaát? Mirella érezte, hogy a hajsza mostantól már nem csak a fizikai követésről szól, hanem egyre inkább az ismeretlenbe való vakmerő behatolásról.