Füst szaga a zsellérsoron

Borda a gyeplőt kissé megrántva a gázló utáni keskeny, sáros csapásra terelte a lovat. A zsellérfalu első sárfalú, szalmatetős hajlékai némán magasodtak a szétoszló ködben, de a kéményekből már halvány, kékes füstcsíkok kanyarogtak az ég felé. A patakparti fagyos levegőt lassan felváltotta az égő fadarabok és a nedves szalma fanyar, mégis otthonos szaga.
Egy fonott kerítés mögül sovány, foltos korcs dugta ki az orrát, s rekedt vakkantással üdvözölte az érkezőket. Borda halkan torkot köszörült, s a fenyegető morajlásra a kutya nyomban visszahúzódott a sárkunyhó árnyékába. Mirella feszült mosolya elhalványult; bár a vármegyei határt átlépték, a hónapok óta velük élő óvatosság nem oszlott el egyetlen pillanat alatt.
– A Kovács-féle szekérszín felé menjünk – súgta Mirella, miközben tekintetével a sötét ereszek alatt lapuló árnyakat kémlelte. – Az öreg nem tesz fel fölösleges kérdéseket, ha egy marék rézpénz lapul a tenyerében.
A kordé nyikorogva fordult be az első tágasabb udvarra, ahol a roskadozó szekérszín oltalmazó tetője alá húzódtak. A ló megkönnyebbülten horkantott egyet. Borda leugrott a bakról, s a kerítés résén át pillantott vissza a dűlőútra, ellenőrizve a ködbe vesző nyomokat. Mirella pedig a kordé szélén ülve hallgatta a falucska ébredő neszeit.