Derengés a zsellérfalunál

A sekély víz locsogása hamar elhalkult mögöttük, ahogy a kordé zökkenőmentesen gördült ki a túlsó part sóderes fövenyére. A dűlőút itt kiszélesedett, s a mezők felett vastag, tejfehér ködpaplan terült el, amely jótékonyan rejtette el a szekeret a kíváncsi tekintetek elől. Borda csupán egyetlen halk füttyentéssel biztatta a fáradt lovat, miközben szeme sarokból feszülten kémlelte a sötétbe vesző bozótost.
– Tiszta a levegő, de ne lankadjon a figyelmed – suttogta Mirella, miközben szorosabbra vonta vállán a vastag posztókendőt. – A tiszttartó hajdúi lusták ahhoz, hogy ilyenkor a füzesben bujkáljanak, de a vámszedők szeretik a korai órákat.
Borda csupán egy kurta mordulással felelt, ám az ujjai elernyedtek a gyeplőn. Bár a gyomrukban még ott bujkált az üldöztetéstől való félelem hűvös görcse, a kordé egyenletes zörgése és a hűs hajnali szél lassan csillapította a feszültséget. Az út szélén korhadt határkarók tünedeztek fel, jelezve, hogy a városi elöljárók hatalma már nem ér el idáig.
Ahogy az ég alja keleten halvány derengésbe fordult, a ködfoltok között kirajzolódtak a zsellérfalu első, alacsony szalmatetős kunyhói. A csendes porták között még nem mozdult az élet, csupán egy-egy kósza kakaskukorékolás törte meg a virradat nyugalmát.
– Megcsináltuk, öregem – mosolyodott el halkan Mirella, ahogy a határ szélét jelző, fejszével faragott faoszlop mellé értek. – Innen már biztonságban vagyunk.