A határ felé

Borda friss, hideg vízzel teli kannával lépett vissza a kordéhoz, miközben Mirella már gondosan visszacsúsztatta az ezüsttel teli erszényt a padlórekesz sötétjébe. A korhadtnak tűnő deszka halk kattanással rögzült a helyén, elrejtve a sikeres éjszakai portya utolsó bizonyítékát is. A fűzfák susogása mögött a patak csobogása nyugtatóan hatott az éjszaka csöndjében.
– Igyál egy kortyot, azután induljunk is tovább – morogta halkan Borda, miközben átnyújtotta a nehéz edényt. – A hírek gyorsan terjednek, s bár a tiszttartó most még bizonyára a saját ágyában horkol, nem jó megvárni a hajnallal érkező porkolábokat.
Mirella jóízűen belekortyolt a hűvös vízbe, majd megtörölte a száját az inge ujjával. Bár a félelem még ott bujkált a gyomrában a városszéli osonás emléke miatt, a rászorulók megsegítése és a maradék ezüst öröme megnyugtatta.
– Igazad van, öregem – felelte szaporán, fél szemmel a sötétbe burkolózó útra pillantva. – A határ menti zsellérfalu még jó pár órányira van, de ha most átkelünk a gázlón, virradat előtt senki sem bukkan a nyomunkra.
Borda visszakasztotta a kannát az oldaldeszkára, felpattant a bakra, és gyengéden megmozgatta a gyeplőt. A ló óvatosan lépkedett be a mederbe, ahol a sekély víz halkan fröccsent a kordé küllői között. Mirella szorosan magára tekerte a kendőjét, ahogy felkapaszkodott a férfi mellé, s elégedetten figyelte, miként hagyják maguk mögött a patakparti pihenő hűs árnyait a csillagfényes éjszakában.