A patakparti pihenő

A kordé kerekei már halkan suhantak a puha, füves dűlőúton, teljesen maguk mögött hagyva a városszéli sikátorok kormos nehézségét. Mirella elégedetten nyújtóztatta ki fáradt tagjait a bakon, miközben a lemenő nap utolsó aranynyalábjai megvilágították a békés szántóföldeket. Borda szótlanul, de éber figyelemmel igazgatta a gyeplőt, fél szemmel az út széli bozótost kémlelve, ám a környéken csupán a tücskök esti muzsikája hallatszott.
– A patakparti öreg fűzfáknál megállhatunk egy rövid szusszanásra – törte meg a csendet Mirella, és leoldotta derekáról a nehézkesen csörgő szüszőt. – Ideje átnéznünk, mi maradt a gőgös tiszttartó uraság önkéntelen adományából, miután a szegénytelep népe megkapta a magáét.
Amikor a szekér befordult a gázló melletti fűzfasor hűs árnyékába, Borda egyetlen intésére a ló készségesen megtorpant. A férfi megszokott, kimért mozdulatokkal lépett a kordé hátuljához, s felnyitotta a dupla padlórekesz rejtekét. Az elrejtett fémerszény halk csörrenéssel került elő a korhadt deszkák alól. Mirella halkan kuncogva számolta át a megmaradt ezüstöket, amelyek bőségesen kárpótolták őket az éjszakai portyáért.
– A kapzsi kényúr tudtán kívül nemcsak a koplaló pulyák hasát tömte meg, de a mi holnapi elemózsiánkra is bőséggel futja belőle – jegyezte meg hamiskás mosollyal. Borda elégedett hümmögéssel nyugtázta a szavait, majd lecsatolta a vizeskannát, hogy friss vizet merítsen a patakból.