Föld alatti nyomok

A szűk kőfolyosóban a lépteik zaja lágyan visszhangzott a nyirkos falak között. A dohos meleg meglepően jólesett a kinti metsző éjszakai szél után. A kutya magabiztosan, vidám farokcsóválással haladt az élen, mintha csak a saját otthoni birtokán sétáltatná a társaságot.
„Lám csak, mégis van hasznos tudománya ennek a négylábúnak, nem csak a kolbászvég lekunyerálása” – jegyezte meg Mirella halk, derűs kuncogással, miközben óvatosan megszemlélte a falra vésett régi jeleket.
Bandi óvatosan lépkedett mögöttük, a fáklyát magasra tartva. „Mégis, hová vezethet ez az alagút? Csak nem egy régi bányászjáratba tévedtünk?”
„Bányát aligha építettek volna tölgyfakapuval meg spirális jelekkel” – mormogta Borda, és szüntelenül a homályos előteret pásztázta. – „Ez inkább csempészút. Vagy védett menekülőjárat.”
Az idős asszony megállt egy pillanatra, és a földre mutatott. A porban friss, párás csapás húzódott, ami a főjáratból kiágazó kisebb járat felé vezetett. Ott egy alacsony kőlépcső süllyedt a mélybe, ahonnan fanyar, de egyértelműen édeskés gyógynövényillat szivárgott felfelé.
„Nézzétek csak, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ismerik ezt a rejteket” – intett Mirella a lépcsőfokok szélén csillogó mészporra. Ahelyett azonban, hogy megtorpantak volna, a csapat a kutya hívó kaparászását követve megindult lefelé a kőlépcsőn.