A sziklafal kapuja

A meredek lejtő alján a talaj hirtelen elsimult, a fák gallyai pedig sűrű, védekező boltozatot vontak a kis csapat feje fölé. A kutya meg sem állt a sziklafal tövéig, ahol egy vaskos, korhadt gyökerekkel benőtt bemélyedés sötétlett. Oroszlánrészt vállalva a kalauzolásból, a négylábú izgatottan kaparni kezdte a szikla repedését takaró száraz gallyakat.
„Oda nézzetek!” intett Mirella a pislákoló fáklyabot fénytörésében. A földbe süllyedt nyílás előtt egy vaskos, tölgyfából és kovácsoltvasból álló kapumaradvány rejtezett, amire pontosan ugyanazt a spirális rovást vésték, mint amit a fenti mohás kőlapon találtak.
„Ez… egy elfeledett átjáró?” nyögte Bandi, miközben gyanakvóan pislogott vissza a sötétbe burkolózó fák felé.
„Aki ezt a rést megerősítette, jó okkal tette,” morogta Borda fojtott hangon, és fejszéje fokával óvatosan félretolta a fojtogató indákat a rozsdás reteszről.
Az idős asszony közelebb lépett, felhúzott vállal szagolt a levegőbe. „Friss szellő jön belőle. Nem zsákutca.”
A kutya halk, sürgető vakkantással bebújt a félig nyitott résen, Mirella pedig habozás nélkül követte. A csípős éjszakai hideget felváltotta a kőjárat oltalmazó, dohos melegsége, ahogy a csapat egyesével beslisszant a föld alatti rejtekhelyre.