A mohás kőlap titka

A nedves ágak recsegtek a lábuk alatt, ahogy a kis csapat beljebb merészkedett a sűrűsödő erdőfoltba. Mirella maga előtt tartotta a pislákoló botot, melynek halvány fénye épp csak arra volt elég, hogy ne essenek át az útba eső gyökereken. A sötétség szinte tapintható volt, a fák ágai mintha fenyegetően nyúltak volna feléjük a magasból.
„Valami… valami figyel minket,” suttogta Bandi, és görcsösen megmarkolta Borda kabátujját.
„Csak a szél,” felelte Borda röviden, bár a szemei tágra nyíltak a feszültségtől, és ő maga is minden neszre összerezzent.
Az idős asszony szorosan Mirella mögé húzódott. „Túl csendes ez a hely. A vadak is hallgatnak.”
Hirtelen halk, ütemes kaparás hallatszott egy közeli, korhadt tölgyfa tövéből. Mirella megállt, intett a többieknek, hogy maradjanak veszteg. A fénycsóvát a hang irányába irányította. A sűrű pára mögül két csillogó szempár villant meg: a kiszabadított kutya ült ott, farkát óvatosan csóválva. Mancsa alatt egy elásott, mohás kőlap feküdt, melybe különös, régi jeleket véstek.
„Nézzétek, mutatni akar valamit,” suttogta Mirella, és óvatosan közelebb lépett. A kutya halk vakkantással jelezte, hogy jó úton járnak, majd orrával a kőlap melletti mélyedés felé bökött.
„Arra menjünk?” kérdezte Bandi remegő hangon.
„Nincs más választásunk,” vágta rá Borda fojtott hangon.
Mirella bátorítóan bólintott a didergő társaságnak. Bár a sötétség őt is nyomasztotta, tudta, hogy a négylábú hűségesebb kalauz, mint a bizonytalan éjszakai megérzések. Elindult a meredek lejtőn lefelé, magával húzva a többieket a sűrűbb vadon felé.