A sötét átjáró

Mirella, a botot szorosan fogva, megtette azt az „újabb lépést”. A szűk résen átpréselődve érezte, ahogy a barlang fülledt levegője azonnal felcserélődik a kinti éjszaka hűvös, tiszta illatával. A kutya, aki már előresietett, halkan felvonyított örömében, majd eltűnt a sötétségben. A csillagos égbolt derengett, de nem volt sem tiszta, sem világos, csupán egy halvány fátyol a fekete égen. A szél felkapott néhány elszáradt falevelet, és a barlang szája elé sodorta őket, mintha a külvilág épp üdvözölné őket, vagy figyelmeztetné.
„Látom a fákat,” suttogta Borda, hangja még mindig feszült, de a félelembe némi megkönnyebbülés vegyült. „Végre valami ismerős.”
Bandi bólintott, tekintete szinte tapogatózva kutatott a homályban. „De sötét van. Nagyon sötét.”
Az idős asszony megborzongott. „Az éjszaka sosem volt barátja a vándornak. Most sem az.” Arcán a remény csillogása megtört, ahogy a kinti sötétség elnyelte a barlang kékes fényét.
Mirella mély levegőt vett, megpróbálva elnyomni saját aggodalmát. A kinti világ mindig tartogatott meglepetéseket, és ez az éjszakai kijárat különösen rejtelmesnek tűnt. A szellő, ami bent oly hívogatónak tűnt, most mintha suttogó titkokat hordozott volna. Előrenézett a keskeny átjárón, ahol a kutya eltűnt. Egy alig észrevehető ösvény vezetett ki a kristályfalak közül, a sötétbe, mely tele volt ismeretlen hangokkal.
Az erdő szaga, a nedves föld illata, és valami más is, valami vadabb, éberebb szag áradt feléjük. Mirella maga elé tartotta a fényes botot, ami most inkább aprócska fáklyaként szolgált, mint varázseszközként. A fénye alig hatolt be a sűrű sötétbe, de mégis némi biztonságot nyújtott.
„Tovább kell mennünk,” mondta Mirella, hangja határozott volt, bár a szíve hevesebben dobogott. „Ha már eddig eljutottunk, nem fordulhatunk vissza.”
Bandi, Borda és az idős asszony egymásra néztek, majd némán követték őt. A kinti világ sötétsége és az éjjeli szellő hidege körülölelte őket, de a remény, hogy végre szabadok lehetnek, erősebb volt a félelemnél. Léptek.