A föld alatti műhely

A kőlépcsők alján a folyosó egy tágasabb, boltíves kamrába torkollott, ahol a levegő kellemesen meleg és száraz volt. A fáklya imbolygó fénye száradó gyógynövénykötegekre vetült, amelyek a mennyezetről lógtak alá, betöltve a teret a kamilla, a menta és a zsálya fanyar aromájával. Nem bányászok vájták ezt a helyet, sokkal inkább egy titkos menedéknek tűnt, ahol a falu elnyomottjai lelhettek gyógyírra a mindennapi csapásokra.
Bandi óvatosan felemelte a világítást, és egy durva ácsolatú asztalra mutatott, amelyen apró agyagtégelyek és egy nyitott bőrzsák sorakozott. A porban itt is látszottak a friss léptek nyomai, de nem rablók, hanem egy sietős, talán sántító ember lábnyomai. Borda halkan felmordult, kezét a fejszéje nyelén pihentetve, miközben a sarokban lévő, még meleg szalmazsákot kémlelte.
„Úgy fest, valaki sietősen távozott innen, alig néhány órával előttünk” – jegyezte meg Mirella, és ujjhegyével megérintette az egyik tégely szélét. Egy cseppnyi kenőcs még fénylett rajta. – „De nem az uraságok pribékjei voltak. Ők nem bajlódnának orbáncfűolajjal, inkább csak a korbáccsal és a kalodával gyógyítanak.”
Az idős asszony közelebb lépett az asztalhoz, és elismerően bólintott a polcokon sorakozó tiszta főzetek láttán. A kutya, aki idáig vezette őket, most elégedetten telepedett le a meleg kőlapra, jelezve, hogy a közvetlen veszély elszállt. Azonban az asztal mögötti falon, egy félig elhúzott, durva gyapjútakaró mögött újabb, még sötétebb folyosó tátongott, ahonnan hűvös, tiszta huzat hozta a közeli patak csobogásának halk, megnyugtató neszét.