A névtelen gyógyító műhelye

Mirella határozott mozdulattal húzta félre a nehéz gyapjútakarót, utat engedve a hűs szellőnek. A takaró mögötti falmélyedés nem puszta raktár volt, hanem maga a föld alatti műhely: egy aprólékosan berendezett, titkos szentély a sziklák mélyén. A kőbe vájt polcokon finom porrá őrölt ásványok, szárított gombák és lepecsételt üvegcsék sorakoztak katonás rendben.
Bandi közelebb lépett a sarokban álló kis rézüsthöz, amelynek aljában még halványan parázslott a faszén. A munkapadon gondosan elrendezett mozsarak, réztölcsérek és finom szűrők tanúskodtak arról, hogy itt nem zugivók vagy rablók tanyáztak. A falu névtelen gyógyítója dolgozott itt éjszakákon át, hogy orvosságot főzzön a szegényeknek – messze a gőgös tiszttartók és kapzsi adószedők árgus tekintetétől.
„Nézzétek csak, mennyi gondoskodás!” – suttogta az idős asszony, miközben végigsimított egy kézzel írt receptúrás füzeten. A sárgult lapok a környék védett füveinek gyűjtési idejét és a sebekre való írokat tartalmazták. Borda közben résen volt: a járat sötétjébe pillantott, ahonnan a patak csobogása és a friss levegő áradt.
Mirella elmosolyodott, felkapott egy kis tégely orbáncfűkenőcsöt, és a tarisznyájába csúsztatta. Nem rabolni jöttek, de a tudás és a remény ezen a helyen biztonságban volt.
„A gyógyító előre ment, hogy átvágjon a patakon” – mondta halkan. – „Kövessük a huzatot, mielőtt az uraság pribékjei ránk találnak ezen a nyomon.”