A gázló csendje

A szűk kőrésen átsurranva a huzat fuvallata egyre hűvösebbé s frissebbé vált. A járat alján vékony vízér csörgedezett, amely a sziklafalak között gyűlt össze apró, csúszós tócsákká.
Bandi remegő kézzel tartotta a fáklyát, a szeme tágra nyílt a félelemtől. „Itt... itt ázott szag van. Mi van, ha a víz elnyel minket?” – suttogta szaggatottan, miközben cipője orrával óvatosan megkocogtatott egy mohás kőtömböt.
„Inkább a víz, mint a tiszttartó korbácsa” – mormolta csendesen az idős asszony, s szorosabbra fonta vállán a kendőt, ahogy lépegetett a bokáig érő, jéghideg patakban.
Borda a menet élén haladt, orrát a vizes kövekhez szorítva. Egy pillanatra megtorpant, halkan felmordult, s a járat végén, a lombok résein át felsejlett a csillagos éjszakai égbolt.
Mirella hátrapillantott a sötét folyosóra. Odakintről, a műhely irányából mintha tompa kiáltások visszhangoztak volna – az uraság pribékjei közeledtek.
„Gyorsabban! A patak elmossa a nyomunkat” – intett Mirella a többieknek, átsegítve az idős asszonyt az utolsó gázlón. A vízmeder egyenesen az erdő sűrűjébe vezetett, kitérőt nyújtva az üldözők elől.