A megtévesztett üldözők

A sűrű páfrányos szinte azonnal elnyelte a kis csapatot, amint maguk mögött hagyták a gázló csillogó köveit. Borda, a hatalmas fekete kutya halkan fújtatva rázta meg a bundáját, feszült figyelmét egy pillanatra sem lankasztva. Bandi még mindig a fáklyát szorongatta, de Mirella egy gyors, határozott mozdulattal eloltotta a parazsat egy nedves mohacsomóban. A hirtelen beálló sötétségben csak a fák lombjai között átszűrődő csillagfény mutatta az utat.
„Csitt – suttogta az idős asszony, miközben reszkető kezével Bandi vállába kapaszkodott. – Halljátok őket?”
A patak túlpartjáról durva kiáltások és fáklyák vöröses fénye törte meg az éjszaka csendjét. Az uraság pribékjei elérték a gázlót. Hallani lehetett a nehéz csizmák locsogását a vízben, de a zűrzavaros hangokból nyilvánvalóvá vált: elveszítették a nyomot. A jéghideg áramlat hűséges szövetségesként mosta el a menekülők lépteit.
Borda halkan felmordult, jelezve, hogy az üldözők még túl közel vannak. Mirella intésére a csapat behúzódott egy kidőlt, odvas tölgyfa omladozó törzse mögé. Az idős asszony megkönnyebbülten, de még mindig zihálva roskadt a puha avarra, míg Bandi rémülten leste a lombok közötti vöröses fényeket. A gázló csendje lassan visszatért, ahogy a fegyveresek átkozódva indultak el a folyásirány mentén, teljesen ellenkező irányba. A menekülés első szakasza sikerült, de a sötét erdő még tartogatott meglepetéseket.