Az erdő zöld lámpásai

Bandi óvatosan letörölte a homlokáról a cold verejtéket, és halkan, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, miközben a távolodó fáklyák vöröses fénye végleg elenyészett a sűrű bozót sötétjében. Az idős asszony hálásan, még mindig kissé remegve szorította meg Mirella karját, de mindannyian tudták, hogy nem maradhatnak sokáig a kidőlt tölgyfa omladozó oltalma alatt. Borda, miután megbizonyosodott róla, hogy a közvetlen veszély elmúlt, büszkén megrázta sűrű, fekete bundáját, mintha csak azt üzenné: ez a kör az övék. Aztán halkan fújtatva, határozott léptekkel indult el a sűrűbb erdő felé, egy alig észrevehető vadhullám-ösvényen.
Mirella egy bátorító, cinkos mosollyal felsegítette a nénit a puha avarból. Tudta, hogy az uraság pribékjei makacs falka hírében állnak, és amint rájönnek a turpisságra a gázlónál, megduplázott dühvel fognak visszatérni. Bandi, aki még mindig görcsösen szorongatta a kialudt fáklyát, halkan megjegyezte, hogy ebben a koromsötétben még a saját orráig sem lát, nemhogy a csapást. Mirella azonban csak halkan felkuncogott, és kecsesen rámutatott a vén fák korhadó törzsén zöldellő, foszforeszkáló gombatelepekre, amelyek halvány, sejtelmes fénnyel rajzolták ki az utat.
A kis csapat a természet apró lámpásait követve lopakodott mélyebben a fák védelmező sűrűjébe. Borda időnként megállt, hátrafordult, hogy ellenőrizze a lemaradókat, majd egy halk farkcsóválással jelezte: a terep tiszta. A lombok között átsuhanó éjszakai szellő szinte elmosta a lépteik neszét, biztonságos, megnyugtató távolságba terelve őket az uraság hoppon maradt zsoldosaitól.