A Kőjárat Hívása

A csapat tovább haladt az éjszakai erdőben, a fák mélyére hatolva, ahol a foszforeszkáló gombák zöldes fénye a leginkább irányt mutatott. Borda rendíthetetlenül vezette őket, orrát a nedves avarba fúrva, minden lépése céltudatos volt. Mirella figyelte a kutyát, tudta, hogy Borda nemcsak menekül, hanem egyenesen a megoldás felé tart. Az idős asszony, bár léptei egyre nehezebbé váltak, Mirella karjába kapaszkodva tartotta az iramot, míg Bandi még mindig a kialudt fáklyát szorongatta, tekintetével Borda minden mozdulatát követte.
„Hová a fenébe visz minket?” – suttogta Bandi, hangjában ott rejtőzött a feszültség, mégis kényszerítette magát a halk beszédre. Az éjszaka minden nesze felerősödött a fák között.
„Ahová kell, Bandi,” felelte Mirella, tekintete a sötétbe veszett. „Mindig tudja.”
A levegő érezhetően hűvösebbé vált, és egy különös, suttogó huzat kezdett átjárni a fák között. Nem a szokásos éjszakai szellő volt ez, hanem egyfajta mélyről jövő, dallamos lehelet, mintha maga az erdő próbálna mesélni valamit. A gombák fénye is sűrűsödött errefelé, apró, zöldes szikrák táncoltak a páradús levegőben. Borda megállt egy hatalmas, mohás sziklafal előtt, melyet a természet mintha szándékosan rejtett volna el a kíváncsi tekintetek elől. A kőzetek között egy alig észrevehető rés tátongott.
A huzat itt érezhetően erősebbé vált, hideg ujjakkal simogatva végig a bőrön. Az idős asszony megborzongott, de nem szólt semmit, csak szorosabban fogta Mirella karját. A levegőben fanyar, földes szag terjengett, a mélyben rejlő titkok illata. Borda halkan felmorgott, majd orrát a réshez nyomva mélyen beszimatolt, mintha az alagút rejtekét ellenőrizné. A sziklafal, melynek mélyén a suttogó hang rejtőzött, egyértelműen a következő állomás volt a menekülésben. A zöld lámpások ide vezettek.
„Ez az,” mondta Mirella halkan, inkább magának, mint társainak. „A huzat a kulcs.”
Bandi bizonytalanul nézett a szűk nyílásra, majd a sötétebb erdő felé. „Biztos, hogy befelé kell menni? Nem zsákutca?”
„Biztos. Mi a választás, Bandi?” Mirella elvágta a felesleges kérdést. „Az uraság a nyomunkban van. Itt lent legalább nem látnak.” Borda már be is nyomakodott a résen, mely alig volt szélesebb, mint ő maga. A zöld gombák fénye itt is folytatódott, halványan megvilágítva egy meredeken lefelé vezető, szűk kőjárat kezdetét. A suttogó huzat most már tisztán kivehetővé vált, egy mély, zúgó ének, mely a föld szívéből áradt. Mirella az idős asszonyt támogatta, Bandi pedig szorosan követte őket, mindannyian a titokzatos, zölden világító ösvényen haladva a mélység felé.