A Zúgó Ének

A járat azonnal összeszűkült, alig engedve át egyetlen embert, így egymás mögött haladtak tovább. Borda, mint sötét árnyék elől, ügyesen navigálta a lefelé dőlő járatot, orra a hideg, nedves kőhöz közel, mintha minden rezdülést szimatával vizsgálná. A zölden izzó gombák sűrűbben borították a falakat és a mennyezetet, apró csillagokként ragyogva, elegendő fényt adva a közvetlen környezetükhöz, de a kanyarok mögötti mélységet elrejtve.
A suttogó huzat, mely már az erdőben is kísértette őket, itt odabent valóságos, zúgó énekké erősödött. Nem csupán a levegő mozgása volt, hanem egy mély, éteri hangzás, mely mintha a föld gyomrából áradt volna, minden sejtet megrezegtetve. Az idős asszony szorosabban fogta Mirella karját, tekintete Borda sötét sziluettjére szegeződött. Mirella maga is érezte a kőjárat hívását, egy furcsa vonzást, ami egyszerre ígért menedéket és rejtélyt.
Bandi, Mirella mögött haladva, még mindig a kezében tartotta a kialudt fáklyát, annak csupán a súlya adott némi megnyugvást. „Ez… ez nem egy rendes barlang,” suttogta, hangja elnyelődött a zúgó énekben. „Mintha élne.” Mirella nem válaszolt, csak gyengéden megszorította az idős asszony kezét. A lefelé vezető ösvény egyre meredekebbé vált, a talaj nyirkos és csúszós volt, olykor apró pocsolyákba léptek.
Ahogy haladtak, a zúgó ének egy pillanatra elhalkult, majd egy mélyebb, szinte dobogó ritmussal folytatódott. A zöld gombák fénye is mintha pulzált volna ezzel az új hanggal, a kőfalak pedig néhol, alig észrevehetően, lilás árnyalatot öltöttek. Borda megállt egy pillanatra, feje kissé oldalra dőlt, mintha hallgatózna, de aztán folytatta az útját. A levegő is megváltozott: a földes szag mellé egy édeskés, virágos illat társult, amely valahonnan a mélységből kúszott fel. Mirella és csapata tudta, hogy már egy élő, lélegző útvesztőben járnak, melynek titkai csak most kezdtek feltárulni. A kőjárat hívása egyre erősebben vonzotta őket befelé, a megnyugtató zöld ragyogásba.