A Föld Szíve

A járat tovább kígyózott a mélység felé, a köves falak hol szűkültek, hol enyhén tágultak, mint egy élő test erei. A zölden izzó gombák fénye már nem csak egyszerű ragyogás volt, hanem szinte melegséget árasztott, mintha a sziklák mélyén rejtőző energia sugárzott volna belőlük. A lilás árnyalatok a falakon mostanra összefüggő, finom érhálózatként rajzolódtak ki, melyek tapinthatóan pulzáltak a föld alól áradó, mély ritmussal, a járat lélegzését utánozva.
A zúgó ének, mely eddig hol morajlás, hol suttogás volt, most egy több szólamban felcsendülő, éteri kóruszá olvadt. Hol fájdalmas altatóként ringatta őket, hol pedig diadalmas, dübörgő himnuszként zengett, mely a csontjaik velőjéig hatolt. Az édeskés, virágos illat valósággal elárasztotta a levegőt, szinte bódítóan hatott, mintha egy láthatatlan, föld alatti kertben sétálnának, melynek virágai sosem láttak napvilágot.
Borda, aki eddig csak hallgatózott, hirtelen leguggolt, és óvatosan megérintette a falnak egy olyan részét, ahol a lilás erek különösen élénken világítottak. Szokásos, kifejezéstelen arcán egy pillanatra felvillant a kíváncsiság, talán még az ismerős is, ahogy visszafordult Mirellára, sötét szemeiben egy néma kérdéssel.
„Mi ez a furcsaság?” – suttogta az idős asszony, hangja alig hallatszott az ének felett, szemeiben a félelem és a csodálat különös keveréke táncolt. „Ilyet még sosem láttam és éreztem.” Markolása Mirella karján szorosabb lett, de már nem cupán a nyugtalanságtól, hanem egyfajta furcsa vonzódástól.
Bandi, korábbi aggodalma ellenére, teljesen elmerült a látványban. Lassan felemelte kialudt fáklyáját, mintha fel akarná ajánlani haszontalan fényét az élő ragyogásnak, tekintete a lüktető falakra szegeződött. Nem ijedt volt már, sokkal inkább olyasvalaki, aki egy csodának a tanúja. A lefelé vezető ösvény egyre meredekebb lett, de a csapat lábát már nem a kimerültség, hanem egyre inkább a föld mélyéből áradó, hívogató erő hajtotta.
Mirella is érezte a hívást, egy ősi, mély vonzást, amely valami primérre rezonált benne. Ez nem csupán egy barlang volt; egy szentély, a világ titkos szíve, amely a saját ritmusára dobogott. Már nem egyszerűen a földbe ereszkedtek, hanem egy álomba léptek, amelyet az omniprezens, rejtélyes ének vezetett. A levegő sűrűbbé, nehezebbé vált, láthatatlan energiával telítődött, felfedéseket ígérve a mélyben.