A Pulzáló Kamra

A járat egyre szűkebbé vált, szinte már ölelte a csapatot, ahogy ereszkedtek. A zölden vibráló falak középpontjában mintha egyre élénkebben lüktetett volna a fény, mint egy óriási, föld alá temetett szív. Az édeskés illat a tüdőt is kitöltötte, és minden egyes lélegzetvétellel egyre inkább úgy érezték, mintha a barlang lényegét szívnák magukba. A zúgó ének mostanra annyira magával ragadóvá vált, hogy a saját lépteik és lélegzetük zaja is elmerült benne. Ez már nem csupán hang volt, hanem maga a tér rezgése, a kövek és a levegő dallama, mely a Föld Szívének ritmusára táncolt.
Borda, a hallgatag őr, egy pillanatra megtorpant. Szemei összeszűkültek, nem félelemtől, hanem a fokozott éberségtől, mintha a környezet minden apró rezdülését érzékelné. Halkan mormolt valamit, amit az ének elnyelt, de tekintetével Mirellára pillantott, és abban a néma kérdésben ott rejlett az ismeretlen iránti óvatosság és a megbízható vezetés keresése.
Az idős asszony szinte lebegett a föld felett, annyira elragadta az éteri kórus. Markolása Mirella karján már nem szorította, hanem simogatta, mint egy anya a gyermekét, miközben tekintete a fényes falakon vándorolt. „Gyönyörűség” – suttogta, és hangjában már nem volt félelem, csak tiszta elragadtatás.
Bandi is egyre mélyebben merült el a látványban. Kialudt fáklyáját már régen elengedte, és kezét maga elé tartotta, mintha az izzó levegőt akarná megfogni. A kamaszos félelem és a cinizmus teljesen eltűnt az arcáról, helyét a tisztelet és a rendkívüli érdeklődés vette át. Mintha egy olyan mesébe csöppent volna, amiről eddig csak hallott, de sosem hitte el.
Mirella is mélyen érezte a hívást. Ez a hely nem egyszerűen egy rejtekhely volt, hanem egy élő, lélegző entitás, amely ősi titkokat őrzött. Egyre meredekebb lejtőn haladtak, de a lábukat nem a fáradtság, hanem egy láthatatlan áramlat vitte tovább. A járat hirtelen kiszélesedett, és egy tágas, kupolás terembe érkeztek, ahol a zöld fény már nem csupán a falakból áradt, hanem a terem közepén egy hatalmas, pulzáló kristályból, ami a föld mélyéből nőtt ki, és az éneklő kórus valósággal belőle zengett. A levegő itt már nem csak sűrű volt, hanem valóságos, kézzel fogható energiagömb, amely körülölelte őket.