Figyelmes pihenő

Mirella, vidám léptekkel, hamarosan elérte a dús bokorcsoportot, amelynek árnyéka valóban hívogatóan terült el az országút szélén. Egy pillanatra megállt, hogy megvárja társait, arcán elégedett mosollyal. „Na látjátok? Csak egy kis türelem, és máris pihenhetünk egy keveset. Itt legalább a nap nem tűz ránk annyira.” Lassan leült a földre, és elővette a batyujából a megmaradt kenyérdarabokat és aszalt gyümölcsöt.
Bandi, amint utolérte őket, azonnal levetette magát a földre, és sóhajtva nyúlt a kulacsáért. A víz, bár nem volt jéghideg, mennyei mannaként hatott elgyötört torkára. Az Idős Asszony is fáradtan, de megkönnyebbülten foglalt helyet Mirella mellett, és halkan megköszönte a pihenő lehetőségét. Néhány falat étel, egy korty víz – apró, de annál nagyobb ajándékok voltak a hosszú út után.
Borda azonban nem engedte el magát teljesen. Bár leült a többiekkel, tekintete folyamatosan a távoli porszemre tapadt, amely lassan, de érzékelhetően növekedett a horizonton. A „porszem” már inkább egy homályos foltnak tűnt, mintha valami nagyobb, vagy több valami közeledne. Egy feszültség szálazta át, ami a csontjain keresztül jutott el minden idegszálához.
„Mirella,” szólalt meg végül, hangja mély és óvatos volt, megtörve a pihenő békéjét. „Az a… valami… egyre közelebb van. Aligha valami barátságos vándor, aki csak úgy erre téved.” Keze ismét a tokjára tévedt, de ezúttal nem csak megmarkolta, hanem kissé meg is húzta, mintha már előkészítené a fegyvert.
Mirella, aki épp egy falat kenyérrel kínálta az Idős Asszonyt, felnézett. Borda arcán a szokásos éberség mellett most egy sokkal mélyebb aggodalom ült. Követte Borda tekintetét, és ő is észrevette, hogy a távoli folt valóban nagyobb lett. A remény apró, napfényes foltja hirtelen elhomályosult. „Mire gondolsz, Borda?” kérdezte, hangjában a könnyedség helyét átvette a kérlelő komolyság.