A porszem a távolban

Borda szavai megfeszítették a levegőt, emlékeztetve mindenkit, hogy az országút ugyan szabadságot ígér, de cseppet sem biztonságosabb, mint a sűrű bozótos. Mirella, aki pontosan értette Borda kimondatlan intelmét, körbenézett. A nap már magasan járt, s bár a reggeli hűvös még érezhető volt, a sugarai egyre erősebben égették a bőrüket.
„Igazad van, Borda,” bólintott Mirella, miközben Bandira és az Idős Asszonyra pillantott. „De azért egy rövid megállás, egy kis falatozás belefér, nemde? Ahogy elnézem, hamarosan akad egy kis kiöblösödés az út mellett, ott talán rátalálunk egy magányos bokorra, ami némi árnyékot ad.” Elindult az út szélén, tekintetével a távolba fúródva, mintha már látná is a tökéletes pihenőhelyet.
Bandi, bár a fáradtság minden porcikáját átjárta, érezte a remény apró szikráját. „Csak egy korty víz… az már maga a gyönyör lenne.” Lassan felállt a földről, megropogtatva elgémberedett tagjait. Az Idős Asszony, miután megkönnyebbülten felsóhajtott, szintén elindult, lassú, de kitartó léptekkel követve a többieket.
Borda nem szólt semmit, csak követte Mirellát, szemei éberen pásztázták a környezetet. A nyílt terep ellenére, vagy talán éppen amiatt, érezte, hogy a veszély bárhonnan érkezhet. A távolból egy apró porszem emelkedett a magasba, mintha valami közeledne. Egy szekér? Egy lovas? Borda arca megkeményedett, keze ösztönösen megmarkolta a derekán lévő tokot. A pihenő vágya erős volt, de a körültekintésé még erősebb.
Mirella azonban nem vette észre Borda feszült figyelmét. Egy alacsonyabb, de dúsabb bokorcsoport felé tartott, ami ígéretes menedéknek tűnt a nap elől. „Lám, lám! Már meg is van! Gyorsabban, mint gondoltam!” – szólalt meg vidáman, lendületet adva a társaságnak. A remény apró, napfényes foltként táncolt a levegőben, hiába leselkedett a távoli porszem a horizonton.