Az Országút Szélén

A csapat végre kiért a bozótos öleléséből, és a szürke, göröngyös országút szélére lépett. A levegő frissebb, szárazabb volt, a hajnali pára helyét végleg átadva a melegítő napfénynek. A lábuk alatt felkavart por idegen érzés volt, és egy halk, de érezhető sóhaj rippled végig rajtuk.
Borda egy pillanatra sem pihent. Tekintete élesen pásztázta az országút mindkét irányát, majd a távoli fák vonalát. Léptei lelassultak, de nem álltak meg teljesen, mintha szótlanul mérné fel a következő lépést. A bozótos menedéke elmaradt, a nyílt út újfajta éberséget kívánt.
„Na, Bandi, itt már nem kell annyit gázolni!” – Mirella hangja enyhülést hozott. Az Idős Asszonyra nézett, aki hálásan megveregette a karját. „Egy kis pihenő ránk férne. Valami árnyékos zugot kéne keresni az út szélén.”
Bandi, aki legszívesebben azonnal leült volna, csak egy gyors pillantást vetett Bordára. „De jó is lenne… A lábam már nem emlékszik, milyen az, ha száraz.” Egy halvány mosoly jelent meg az ajkán, de a fáradtság még ült az arcán.
Az Idős Asszony leült egy kidőlt fa törzsére az út szélén. „Hála istennek, túljutottunk rajta. Még egy ilyen gázló, és a szívem hagyott volna el a lábam előtt.” Hangjában fáradtság, de megkönnyebbülés hallatszott.
Borda a fára bólintott. „Jó lesz. De figyelni. Az országút… nyitott.” Röviden, szaggatottan szólt, ahogy megszokott volt tőle. A cél egyre közelebb, de a vele járó veszély is egyre nagyobb lett a nyílt terepen.