A harmatos ösvényen

A harmatos bozótos szinte megölelte őket, ahogy mélyebbre hatoltak. A hajnali nap már átszűrte arany sugarait a leveleken, és a korábbi hideg köd maradéka is lassan táncolva oszlott szerte. Borda, mint mindig, szótlanul vágta az utat, erős keze olykor félretolta a dús ágakat, hogy a többiek könnyebben haladhassanak. Léptei biztosak voltak, tekintete a sűrűn túlra, a láthatáron sejtetett országút felé irányult.
Mirella az Idős Asszonyra pillantott, aki bár lassabban, de rendületlenül követte őket. Az asszony arcán még látszott a fáradtság, de szemeiben ott csillant a remény, egyfajta csendes elszántság. „Na, néném, lassan megszárad a ruha is, ahogy a nap feljebb kúszik,” – mondta Mirella kedvesen, és maga is félretolt egy nedves ágat. – „Az országút már nincs messze, ott majd pihenhetünk egy keveset, és Bandi is megszabadulhat a vizes zoknitól.”
Bandi, aki pont ekkor botlott meg egy gyökérben, elmorogta magát, de ahogy meghallotta Mirella szavait, felpillantott. „Csak ne legyen ott nagyobb sár, mint a gázlóban volt, Mirella, mert akkor megint kezdhetjük elölről a lábfürdőt!” – mondta félig tréfásan, félig komolyan, de egy halvány mosoly már megjelent az ajkán. A kilátás, hogy végre száraz helyen pihenhetnek, még az ő morgását is elcsitította.
Ahogy haladtak, a bozótos ritkulni kezdett, és a távolban felcsillant az országút szürke csíkja. Mintha maga a sors akarta volna megmutatni nekik, hogy a nehézségek után mindig jön valami új, valami reményteljes. A nap sugarai már melegebben értek, és a csapat tagjai, bár testük fáradt volt, szívükben újra erősödött a hit, hogy a túlparti remény, az igazi szabadság, valóban elérhető. Lépteik meggyorsultak, ahogy a cél egyre közelebb került.