A túlparti remény

A túlsó partra érve mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottak, bár Bandi nyögve jelezte, hogy a jeges víz emléke még a lábában égett. Az Idős Asszony örült a szilárd talajnak, bár ruhája alja vizes volt, és a hideg még mindig bizsergette ujjait. Borda szótlanul rázta le magáról a vizet, tekintete máris az országút felé szegeződött. Nem vesztegette az időt. Mirella az asszonyhoz fordult: – Na ugye, néném? Egy ilyen kis frissítő után majd szárnyalni fogunk! – A hangja most már komolyabb volt, mint korábban, ahogy a kelő napra mutatott. – A nap is lassan emelkedik, a pára ritkul. Messzire kell jutnunk, mielőtt igazán felébred a világ. Bandi még morgott a vizes zoknija miatt, de már ő is a bozótos szélén állt, ahonnan az országút egyre világosabban kirajzolódott. A köd valóban vékonyodott, helyet adva a felkelő nap aranyló sugarainak, amelyek egyre inkább bevilágították az ösvényt. Az országút ígéretes, de ismeretlen veszélyekkel teli hívása várta őket. A jeges gázlón túljutva, újult erővel vágtak neki a bozótoson átvezető útnak, egyenesen a messzi horizont felé, ahol a következő kalandok várták őket.