A hűsítő átkelés

Borda, anélkül, hogy szavakkal megerősítette volna, egy határozott fejmozdulattal jelezte, nincs más út. A gázló, bár hívogatóan sárosnak tűnt, az egyetlen közvetlen átjárót jelentette az országút felé, ahol a folytatás reménye, és persze a rájuk leselkedő veszély is várt. Az Idős Asszony reszkető tekintettel nézett a hidegnek ígérkező vízre, melynek felszínén még táncoltak a hajnali köd utolsó, halvány fátylai.
Mirella ismét megszorította az asszony karját, és bár a saját gyomrában is érezte a feszültséget, igyekezett a lehető legkönnyedebben szólni. – Ugyan már, néném! Ennél már nagyobb pocsolyákon is átkeltünk, nem igaz? Egy kis hűsítő fröccs, aztán olyan lesz a lábunk, mintha újjá született volna! – mosolygott rá, bár a szemeiben ott vibrált a pillanatnyi aggodalom.
Bandi erre is csak sziszegve válaszolt, miközben már a csizmáját húzogatta. – Frissítőnek… inkább jégfürdőnek mondanám. Aztán majd jöhet a tüdőgyulladás. – A hangjából düh és egy kis félelem csengett. Borda már belépett a vízbe. A bokáját is alig érte, de a sár azonnal cuppogott a lába körül.
Szótlanul nyújtotta a kezét az Idős Asszonynak, mozdulatában a megszokott, kemény, de megbízható határozottság. Mirella bólintott, és biztatta az asszonyt, hogy fogja meg Borda kezét. Az Idős Asszony habozva, de végül engedett, és Borda erős markolatába kapaszkodott. Lába a jeges vízbe érve felszisszent, de a férfi nyugodt ereje, és Mirella szívmelengető szavai erőt adtak neki. Bandi morgolódva, de követte őket, és a csapat így, lépésről lépésre, átküzdötte magát a gázlón. A hajnali pára, mely még mindig a víz felett lebegett, mintha el akarta volna rejteni őket a világ szeme elől, amíg biztonságosan elérték a túlsó partot, maguk mögött hagyva a jeges akadályt.