A közeledő patkódobogás

Borda nem felelt azonnal. Lehúzta a fülét a kemény, szikkadt földre, és pár másodpercig mozdulatlanul hallgatózott. A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték a mozdulatát. A portömeg mögött patkók ütemes, nehéz dobogása rezegtette meg a talajt – nem egyetlen magányos lovas közeledett, hanem legalább három vagy négy fegyveres.
„Lovasok. És nem sietnek, de egyenesen felénk tartanak” – suttogta Borda, miközben felpattant, és határozott mozdulattal visszahúzta Mirellát a bokor védelmező árnyékába.
Bandi gyorsan a szája széléhez törölte a morzsákat, felnyalábolta a kint felejtött kulacsot meg a batyut, és guggolva hátrált az idős asszony mellé. Az öregasszony szorosan magához ölelte a kendőjét, de tekintetében félelem helyett inkább csendes engedelmesség tükröződött; pontosan tudta, mikor kell láthatatlanná válni.
Mirella egy gyors pillantással felmérte a terepet. Az országút ezen szakasza túl nyílt volt ahhoz, hogy fejetlenül futásnak eredjenek, ám a sűrű bozótos elegendő takarást nyújtott. Igazított egyet a szoknyáján, halkan elutasító kézmozdulattal intett Bordának, hogy ne rántson fegyvert fölöslegesen, majd megvárta, míg a felkavart porfelhőből végre kirajzolódnak a közeledők sziluettjei.