Áthaladó fegyveresek

A porfátyolból négy megfáradt fegyveres bukkant elő. Páncéljuk recsegett, lovaik tajtékzó szájjal horkantak nagyokat a poros hajnali levegőben. A csapatvezetőjük megállította a lovát alig néhány lépésre attól a sűrű cserjéstől, amely mögött Bandi a lélegzetét is visszafojtva kuporgott.
– Hatalmas kánikula lesz ez a mai nap, te sógor! – kurjantotta az egyik lovas, miközben leemelte félrecsúszott sisakját, és megcsavarintotta izzadt bajszát. – Bárhol kapnék most egy kupa friss kútvizet, még fizetnék is érte egy jó szóval!
Borda izmai pattanásig feszültek, de hűségesen lapult a száraz levelek között. Az idős asszony szorosan hunyva tartotta a szemét, miközben Mirella a szederágak résén át éber tekintettel figyelte a tiszttartó embereit. Hamar világossá vált, hogy a fegyveresek nem keresnek senkit; csupán a hosszú út fáradtsága nyomta a vállukat.
– Haladjunk már, a fogadó még két mérföld! – förmedt rá társára a vezetőjük, majd megsarkantyúzta fásult hátasát. A kíséret nehézkesen követte, s a sűrű porfelhő lassan elnyelte az alaktalan sziluetteket.
Amikor a patkókopogás végleg elhalt a távolban, Bandi megkönnyebbülten fújt egyet, és óvatosan kinyújtóztatta elzssibbadt végtagjait. Borda egyetlen halk horkantással megrázta magát.
– Ennyivel megúsztuk – súgta Mirella egy halvány, magabiztos mosoly kíséretében, majd felállva igazított egyet a kendőjén. – Nincs időnk álldogálni, gyorsan tovább kell indulnunk a biztonságosabb erdőfolt felé!