A tölgyek árnyékában

A csapat lassan kisurrant a szúrós gallyak rejtekéből. A reggeli pára még finoman ülte meg a tisztást, de a bozótos mögött húzódó erdőfolt már biztató menedéket kínált. Bandi óvatosan felsesegítette az idős asszonyt, aki halkan hálálkodva szorította meg a fiú karját, bár szemei még mindig feszülten kutatták a poros úttestet.
– Ne nézzetek hátra, csak szaporázzátok! – suttogta Mirella, miközben tekintetével a fák lombjait pásztázta. A veszély ugyan elrobogott, de a portyázó katonák közelsége nem sok jóval kecsegtetett, ha valamelyikük úgy döntött volna, hogy mégis visszafordul a sisakjáért vagy a nyeregbe rejtett kulacsáért.
Borda a társaság előtt haladt, halkan szimatolva a harmatos avart. Amikor elérték az első öreg tölgyek védelmező árnyékát, a kutya egyszer csak megtorpant, és fülét hegyezve a fák közötti félhomályba bámult. Egy dőlt kerítésmaradvány és egy régen elhagyott mészégető kunyhó roskadozó tetőszerkezete bontakozott ki a sűrűből.
– Megállunk egy pillanatra – intett Mirella. – Itt a lombkorona alatt senki sem szúr ki minket az útról.
Bandi megkönnyebbülten rogyott le a legközelebbi mohás fatönkre, s az idős asszony is sóhajtva támaszkodott a korhadt fakerítésnek. Borda óvatosan körbeszaglászta a kunyhó nyitott ajtaját, majd a fűbe telepedve figyelte a csendes vidéket. A fegyveresek emléke még ott kísértett a levegőben, de a védelmet nyújtó fák között végre mindannyian fellélegezhettek.