A kormos menedék

Borda meglendítette a farkát, s orrával óvatosan belökte a mészégető kunyhó korhadt deszkaajtaját. A nyikorgó hangra Bandi riadtan kapta fel a fejét, de a kutya nyugodtan visszanézett rájuk, mintha csak beljebb hívná a fáradt vándorokat. Odabent a hűvös félhomályban néhány nyaláb száraz szalma és egy régen elhagyott fapad pihent.
– Ez a hely épp nekünk való – jegyezte meg halkan Mirella, miután átlépte a küszöböt, és végigmérte a csendes menedéket. – Az adószedők kényes orra biztosan nem bírná ki ezt a kormos szagot, úgyhogy itt senki sem fog háborgatni minket.
Bandi óvatosan bekísérte az idős asszonyt, aki hálás sóhajjal telepedett le a szalmára. A fiú gépiesen kotorászott a tarisznyájában, majd előhalászott egy darabka szikkadt kenyeret, s megosztotta az asszonnyal. Az öregasszony remegő kézzel fogadta el a falatot.
– Isten fizesse meg, fiam – suttogta. – Azt hittem, ott veszünk a fegyveresek patái alatt.
– Nem kell félni – szólt közbe Mirella csípős mosollyal. – Azok a pöffeszkedő alakok a saját árnyékuktól is megijednének, ha nem lennének öten egy ellen. Most pihenjünk egy keveset, aztán átvágunk a patakmedren, mielőtt a nap túlságosan magasra hágna.
Borda a küszöbre feküdt, pofáját a mancsára hajtva figyelte az erdei ösvényt. A feszültség lassan engedett a társaságon, ahogy a reggeli napfény áttörte a tölgyek sűrű lombozatát, s aranycsíkokat festett a kunyhó kormos falára.