A kiszáradt meder felé

A rövid pihenő épp elégnek bizonyult. Az idős asszony arcára némi szín költözött, bár a szemeiben még ott bujkált a riadt feszültség. Bandi szorosan fogta az öregasszony könyökét, s közben riadtan méregette a kunyhó roskatag tetőgerendáit.
– Elég a pihenőből! – intett Mirella halk, de határozott hangon. – Nem maradhatunk itt örökké. Ha most indulunk, a patakmeder mélye elrejt minket az úton portyázók elől.
Borda halkan felmordult, majd orrával finoman belökte a korhadt ajtót, hogy kifelé kémleljen. A kutya fülei éberen forgódtak, s miután meggyőződött róla, hogy a környék csendes, óvatosan kilépett az avarba.
– Gyere, néne – suttogta Bandi remegő hangon, s lassan talpra segítette az asszonyt. – Ne nézz hátra!
A társaság egymás sarkában osont ki a mészégető kormos oltalrából. A reggeli pára még ott lebegett a tölgyek törzse között, de a nap sugarai már áttörtek a lombkoronán. Mirella haladt elöl, tekintetét a meredek árokpartra szegezve. A bozótos szélén a kiszáradt patakmeder hűvös, árnyékos vonala kínált újabb menedéket. Lépteik elnyelődtek a nedves avaron, ahogy a mélyedés felé vették az irányt.