Fény a tátongó mélységben

Mirella nem az a fajta lány volt, akit egy kis huzat és némi sötétség könnyen megfélemlített volna. Bár a fülében lüktető zúgás leginkább egy dühös darázsfészek és egy elromlott malomkerék keverékére emlékeztetett, elszántan húzta ki a zsebéből a makacsul vibráló tekercset. „No, ha ezt a pöffeszkedő uraságok látnák, aranyáron vennék meg tőlem ezt a lüktető csodát valami fiatalító kenőcs gyanánt” – gondolta magában egy félmosollyal, miközben a pergamen felületén hirtelen kékesen derengő vonalak rajzolódtak ki. A tekercs fénye szerényen, de határozottan világította meg a lábuk előtt tátongó, mély szakadékot.
Borda nem teketóriázott. Hatalmas alakjával védelmezőn lépett Mirella elé, nehéz csizmájával megdobbantva a kőperemet, hogy ellenőrizze a talaj szilárdságát. A sötét mélységből válaszul egy apró kavics visszhangtalan zuhanása felelt, de a masszív kőhíd, amely a tátongó ürességen át a szemközti homályba vezetett, stabilnak tűnt. Bandi, akinek a foga hallhatóan vacogott a hideg áramlatban, reszkető kezével megragadta Mirella köpönyegének sarkát, mintha az az életben maradás egyetlen záloga lenne.
– Csak óvatosan, fiam, még a végén elszaggatod a legjobb gúnyámat – suttogta vissza Mirella könnyedén, bár szeme éberen fürkészte a túloldalt. – Borda, te mész elöl, de ha egy óriási denevér próbálna megcsókolni, engedd előre Bandit!
Azzal a három vándor elszántan rálépett a keskeny kőhídra. Ahogy haladtak, a tekercs lüktetése ritmust váltott, és a falakon derengő rúnák lassan, mintha csak üdvözölnék őket, sorra gyúltak ki az ismeretlen mélységben, megmutatva a biztonságos utat a táguló sötétségen át.