A táguló sötétség

Borda léptei nehezek voltak, mégis céltudatosak, ahogy a pulzáló sötétség felé vezette őket. A gyertya fénye táncolt az arcán, kiemelve a homlokán feszülő izmokat. Mirella érezte, ahogy a hideg, avas levegő egyre sűrűbbé válik körülöttük, és a földes illatba valami fanyar, mintha rozsdás fém és szurok keveréke is vegyült volna. A zúgás most már nem csak a fülükben, hanem a csontjaikban is rezonált, egy mély, ősi dobverésként, ami a szívük ritmusát próbálta felülírni.
Bandi mögöttük, mint egy árnyék, reszkető kezével még szorosabban markolta saját gyertyáját, ami alig adott fényt. Minden lépésnél megbotlott, suttogó imákat mormolva maga elé. Mirella szeme sarkából látta, ahogy a folyosó falán lévő, eddig alig látható rúnák most halvány, éteri fénnyel pulzálni kezdtek, mintha a zúgás energiája táplálná őket. A fényük alig volt több, mint egy-egy gyors villanás, de minden felvillanásnál úgy tűnt, mintha a sötétség egy pillanatra még mélyebbé válna, elnyelve a gyertyalángokat is.
Ahogy haladtak, a kövek alattuk egyre erősebben remegtek, mintha a folyosó maga lélegezne. Borda időnként megállt egy pillanatra, fejét kissé oldalra döntve, hallgatózva, mielőtt ismét elindult volna. Mirella próbált minden egyes rezdülést megjegyezni, minden egyes szagot, minden egyes, a mélységből feltörő hangot. A tekercs a zsebében mintha magától is lüktetett volna, melegen, majd hirtelen hidegen, mint egy élő dolog.
Egy hirtelen forduló után a folyosó váratlanul kiszélesedett. A falak eltávolodtak, a mennyezet pedig eltűnt a gyertyafény hatótávolságán kívül, egy hatalmas, fekete ürességet tárva fel felettük. Nem egy kamrába értek, hanem egy átjáróba, egy gigantikus szájba, ami most tárult fel előttük. A zúgás innen már nem csupán hang volt, hanem maga a levegő, ami testet öltött, és szinte tapinthatóan áramlott feléjük, magával sodorva egy még nyomasztóbb, még földibb illatot. Elérték a táguló sötétség küszöbét, ahonnan a valódi mélység hívogatta őket.