A pulzáló folyosó

A zúgás már nem csupán a levegőben terjengett; a kövek is remegtek a lábuk alatt, mintha a folyosó maga lélegezne egy ősi, fájdalmas ritmusban. Bandi egy halk nyögéssel hátra is lépett volna, ha Mirella ösztönösen meg nem markolja a karját. A gyertya lángja megőrült, vadul cikázott, mintha a torokhangú morajlás fojtogatni akarná a pislákoló fényt. A porréteg alól előbújó rúnák árnyékai táncot jártak a falakon, hol elmosódva, hol élesen kirajzolódva, mintha maguk is a zúgás ritmusára mozognának.
Borda, bár arcán látszott a félelem és a feszültség, mégis előrébb merészkedett egy apró lépéssel. Lassan felemelte a kezét, de ezúttal nem csendre intett, hanem mintha tapogatózni akarna a sűrű, vibráló levegőben. Szemei a sötét mélységbe fúródtak, valami láthatatlan jelet keresve a hang forrásánál. A zúgás egy pillanatra felerősödött, szinte fájdalmasan süvített, majd – ami még nyomasztóbb volt – hirtelen elhalkult. A néma csend most még feszültebbé tette a levegőt, mintha a hang maga is pihenőt tartana a következő támadás előtt.
Mirella levegőt sem mert venni. A tekercs súlya a zsebében most inkább tehernek tűnt, semmint reménynek. Bandi, kihasználva a relatív csendet, reszkető hangon kérdezte: „Mi… mi ez a hely? Ez nem… nem lehet természetes.” Borda ekkor végre megfordult feléjük, arcán a gyertyaláng táncoltatta az árnyékokat. Szemeiben a félelem mellett valami kérlelhetetlen elszántság is megjelent, az a fajta eltökéltség, ami csak a legveszélyesebb helyzetekben tör elő.
„Nem tudom,” felelte mélyen, hangja szokatlanul fáradtan csengett, de mégis határozott volt. „De most már bent vagyunk. Visszaút nincs.” Szavai súlyosan hangoztak a folyosó akusztikájában, és Mirella érezte, ahogy a hideg borzongás újult erővel fut végig rajta. A csend nem tartott sokáig. A zúgás visszatért, ezúttal mélyebben, dallamosabban, de mégis vészjóslóbbnak hatott. Mintha most már céltudatosan feléjük tartana, vagy hívná őket egy ismeretlen, ősi rítusra. A légkör sűrűbb lett, a régi rúnák a padlón mintha halványan pulzálni kezdtek volna a gyertya fényében, vészjóslóan villogtak fel, majd merültek el újra az árnyékban. Mirella szeme sarkából látta, ahogy Bandi gyertyája megint megbillen, majd egy hirtelen mozdulattal szinte el is aludt volna, ha Borda nem kap utána.
Borda elkapta a remegő kezet, és a gyertyát saját maga elé tartotta, mintha a pislákoló fényt pajzsként használná. „Maradjatok a hátam mögött,” mondta, a hangja most már egyértelműen parancsoló volt. Elindult lassan a mélység felé, a zúgás felé, ami most már a folyosó végéből, valami tágasabb üregből érkezett, és a rúnák alatt a kövek is erősebben rezegtek, a falakból pedig valami régi szag, valami földes, avas illat is szivárgott elő a mélységből, egyre intenzívebben.