Fenn a sziklaháton

A sziklahasadék nyirkos, szűk fala alig engedett teret a mozgásnak. Mirella óvatosan nyújtózkodott felfelé, ujjai görcsösen kapaszkodtak a mohás kőperemekbe, miközben Borda a háta mögött, szorosan a nyomában vigyázta minden mozdulatát. A kanyon szorításában megült a régi avar nehéz földszaga, de a szurdok aljáról már nem hallatszottak a hajdúk léptei.
Néhány feszült perc küzdelme után a szűk járat hirtelen kiszélesedett, és egy régen kiszáradt, görgetegköves mederbe torkollott. A sziklás árok védetten futott végig a fennsík peremén, sűrű kökénybokrok és öreg tölgyek árnyékában. Mirella óvatosan kibukkant a takarásból, s mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem lesi őket, megkönnyebbülten fújt egyet.
— Tiszta a terep — suttogta hátrafordulva, miközben letörölte homlokáról a hideg verejtéket. — Lent hagytuk a kopókat.
Borda halkan morogva lépett mellé, szemei éberen pásztázták a száraz meder kanyarulatait. Bár kijutottak a szorítóból, az izmai még mindig pattanásig feszültek.
— Ne kiabáljuk el — mormogta szaggatottan a férfi. — A nyomuk friss volt.
— Akkor szedjük a lábunkat! — vágta rá Mirella egy halvány, dacos mosollyal.
Azzal maguk mögött hagyták a szurdok peremét, s nekilendültek a kiszáradt patakágy köves medrének, amely egyenesen a tölgyes sűrűjébe vezetett.