A rejtett vadcsapás

A köves meder lassan ellaposodott, ahogy elértek a tölgyes sűrűjébe. Az öreg fák lombkoronája szinte teljesen kizárta a délutáni fényt, így a sűrűben hűvös félhomály fogadta őket. Mirella megtorpant egy pillanatra, s az avarba hajolva megvizsgálta a talajt. A száraz levelek szőnyegén mély, friss patkónyomok látszódtak.
— Látod ezt? — mutatta a nyomokat Borda felé. — A hajdúk lovasai bekeríteni próbálják a fennsíkot. Sejtik, hogy a sziklahasadék errefelé vezet.
Borda némán bólintott, s a szekercéje nyelét szorítva pásztázta a vastag tölgyfatörzsek közötti homályt. Visszafordulni képtelenség volt, s a száraz mederben sem maradhattak tovább, hiszen a nyílt árokban könnyű célpontot nyújtottak volna.
Mirella gyorsan mérlegelt. Tudta, hogy ha követik a megszokott erdei csapást, egyenesen a portyázók hálójába sétálnak. Ám tőlük jobbra, a sűrű kökényes takarásában egy régi, félreeső vadcsapás kanyargott a gázló irányába.
— Erre kerülünk — suttogta céltudatosan Mirella, s már hajtotta is félre a szúrós gallyakat. — A kökény tüskéi kevésbé fájnak, mint a hajdúk vasai.
Borda szorosan a sarkában haladt, vigyázva, hogy ne hagyjanak megtört ágakat maguk után. A meredek vadcsapás biztonságos álcát nyújtott, ahogy lassan ereszkedni kezdtek a sűrű védelmében.