A tüskés ösvény végén

A szúrós ágak végül eleresztették a ruhájukat, ahogy a vadcsapás belefutott a patakmeder hűvös, sziklás aljába. A kökénybokrok ágas-bogas fala mögött a hajdúk lovainak távoli trappolása lassan elhal halkult, jelezve, hogy a portyázók elvétették a nyomot, s a nyílt fennsík felé vágtattak tovább.
Mirella óvatosan kinyújtotta a fejét a levelek közül, és mélyet lélegzett. A hűvös levegőben még érződött a felvert por szaga, de a közvetlen veszély egyelőre tovatűnt.
— Elhaladtak — suttogta Borda fojtott, szaggatott hangon. Gyanakvóan méregette a szemközti part vastag törzsű fáit, miközben szekercéjét még mindig görcsösen szorította.
— Csak időt nyertünk — felelte Mirella halk, gyors szavakkal, miközben megrázta a szoknyáját. — Ha rájönnek, hogy a fennsík üres, azonnal visszatérnek a gázló irányába.
A meder alján finom homok és kerekre kopott kavicsok vezették az útjukat. Mirella nem teketóriázott: határozott intéssel jelezte Borda felé a követendő csapást, majd megfontolt léptekkel elindult a patak folyásával szemben, a félhomályos szurdok árnyékában. Tudta jól, hogy a sziklás aljzat elnyeli a lépteik zaját, így a lovasok nem bukkannak rájuk egyhamar.