A sziklahasadék kapuja

A patakmeder hűvös homálya védelmező burokként ölelte körül őket, ahogy a vizes kavicsokon lépkedve haladtak felfelé. Borda lépten-nyomon megállott, fülét feszítve hallgatózott, de a hajdúk lovainak zaja mostanra teljesen elenyészett a távolban.
A szurdok egy éles kanyar után váratlanul szűkülni kezdett, s a meredek homokkő falban egy alig embermagas, szűk sziklahasadék bukkant elő. A mohos repedésen át halvány napsugár vetült a kövekre, megmutatva a felfelé vezető, természetes lépcsőfokokat.
— Ez lesz a kiutunk — intett Mirella a sötét rés felé, miközben halvány mosoly suhant át az arcán. — A hajdú uraságok most biztosan a nyílt gázlónál portyáznak, s azt hiszik, madárrá váltunk a sűrűben.
Borda nem teketóriázott: csendben elsőként nyomult be a sziklahasadékba, vigyázva, hogy a szekercéje ne koccanjon a falhoz. Mirella óvatosan, szoknyáját összefogva követte a szűk járatban, ügyelve arra, hogy a peremről ne verjen le lazább kavicsokat.
A sziklahátra felérve egy régen kiszáradt meder árka nyújtott nekik azonnali fedezéket. A magas fűvel benőtt árok tökéletes rejteknek bizonyult, ahonnan beláthatták a tölgyes csendes, napsütötte szélét. A közvetlen szorongatás elmúlt, s Mirella elégedetten porolta le a ruháját.