Csendes találkozás a tölgyesben

A kiszáradt meder magas füve és a vadrózsabokrok sűrűje tökéletes takarást nyújtott, ahogy a fennsík belseje felé lopakodtak. Borda orra alacsonyan járt, az avar és a nedves föld szagát kóstolgatta, miközben Mirella a tölgyes lombkoronáját pásztázta. A hajdúk távoli kiáltásai mostanra végleg elhaltak a szurdok mélyén; a zsandárok nyilván a gázló túlsó oldalán keresték a nyomaikat.
A meder pereme lassan meglankadt, s az öreg fák árnyékában mély, friss barázdák futottak végig a puha talajon. Nem egyetlen lovas járt erre: egy nehéz, döcögő ekhós szekér kerekei vágtak mély nyomot a mohás avarba. A nyomvonal azonban hirtelen megszakadt egy sűrűbb kökényes tövében, ahol a fák ágai félrecsaptak.
— Nézd csak, Borda — suttogta Mirella, s a tekintetében meleg kíváncsiság csillant. — Valaki nagyon sietve próbált átvágni a tölgyesben, de a szerencséje nem tartott sokáig.
A fák közül halk, fojtott szitkozódás és fa reccsenése hallatszott. A takarásból előlépve egy elakadt ekhós szekér körvonalai bontakoztak ki: az egyik kerék mélyen beszorult egy elkorhadt tuskó és egy kiálló gyökér közé. A szekér mellett egy idős asszony dühödten próbált egy vastag faágat emelőként a tengely alá feszíteni, ám az ág reccsenve eltörött a kezében. Mirella nem teketóriázott: intett Bordának, s meleg mosollyal a szája szélén elindult a bajba jutott vándor felé.