Emelő a mohán

Az idős asszony riadtan hőkölt vissza a törött ággal a kezében, s görcsösen szorította össze viseltes kendőjét a mellkasán. Mirella szelíden intett a kezével, csillapítva az asszony ijedtségét.
— Ne féljen, néném — suttogta Mirella. — Jó barátok vagyunk.
— A hajdúk... azt hittem, ők azok! — rebegte szaporán az asszony, s a beszorult kerékre mutatott.
Borda nem pazarolta a szót. Karcsú, sötét alakja megfeszült a tölgyek árnyékában, fülei felmeredtek a távoli lombok felé. A füst meg a gázló szaga még ott kísértett a levegőben.
— Siessünk — dörmögte Borda röviden. — Nem vagyunk egyedül.
Mirella bólintott. Odalépett a szekérhez, s alaposan szemügyre vette a fennakadt tengelyt. A fa szerencsére nem repedt el teljesen, csupán a kiálló tuskó szorította kalodába a küllőket. A lány előhúzott egy vasalt emelőrudat a saját felszereléséből, beszúrta a vastag gyökér alá, és teljes testsúlyával rátámaszkodott.
— Most, néném! Tolja meg a lovat! — adta ki a tömör utasítást.
Az idős asszony az ostornyéllel a gyeplőre csapott. A szekér megreccsent, a kerék kiszabadult a tuskó szorításából, és a járgány zökkenve gördült előre a puha mohára.
— Hálás vagyok, leányom... — lihegte az asszony feszülten.
— Menjen gyorsan a völgy felé — intette Mirella félreérthetetlenül. — Borda, merre tiszta?
— Északnak — vágta rá Borda kurtán.