Ködös északi csapás

Az ekhós szekér döcögve eltűnt a fák sűrűjében, a kerekek halk nyikorgását lassan teljesen elnyelte az erdő csendje. Mirella nem teketóriázott tovább: lehajolt, és a mohás talajról felkapta a vasalt emelőt. Egyetlen gyakorlott mozdulattal letörölte róla a nedves földet meg a nyirkos mohadarabokat, majd elrejtette a felszerelése mélyén.
— Nem várhatunk meg egy újabb hajdújárást — suttogta fojtott hangon Mirella, miközben tekintetével Borda sötét alakját követte.
A fekete kutya alacsonyan tartotta a fejét, orra szinte a nedves avart súrolta. Egyetlen halk, mormoló morgással adott jelzést, majd óvatosan észak felé indult a tölgyfaóriások árnyékában. A sűrűsödő köd és a vastag törzsek jó fedezéket nyújtottak, ám mindketten tisztában voltak vele, hogy a tölgyes széle mindig tartogathat hívatlan vendégeket.
A lány óvatosan lépkedett, ügyelve arra, hogy elkerülje a száraz, recsegő gallyakat. Néhány lépés után visszanézett, s egy gyors mozdulattal néhány letört fenyőágat húzott a friss szekérnyomokra, fittyet hányva arra, ha a nyomkövetők közelebb érnének. A megtévesztés apró trükkjei mindig időt nyertek a menekülőknek.
Pár száz lépés után a talaj kövesebbé vált, s a tölgyek törzsét felváltották a sziklás kökénybokrok. Borda megtorpant egy kidőlt fánál, fülei felmeredtek. A szél gyenge füstszagot hozott a völgy felől, de az északi ösvény egyelőre üresen kanyargott előttük a szürkeségben.