A száraz meder

A meredek lejtő csúszós avartakaróján Borda haladt elöl, csendes, magabiztos léptekkel vágva utat a kökénybokrok sűrűjében. Mirella szorosan a nyomában járt, éber szemmel figyelve a szurdok alján futó patak vonalát. A sziklák közül kitörő hűvös pára hamar átitatta ruhájukat, de egyikük sem lassított. A fegyveresek patkóinak csattogása már nem hallatszott, ám a völgy mélyén megült nehéz csend sokkal többet árult el minden csörtetésnél.
Lenn, a patakágy nedves kövei között Borda hirtelen felemelte a kezét, s egy sűrű fűzfa törzséhez lapult. Mirella azonnal követte a férfi pillantását: a túlparti homokzátonyon friss tűz parázsló maradványai füstölögtek, mellette pedig egy félretaposott, megrepedt katonai kulacs hevert. A hajdúk nem csupán áthaladtak itt, hanem röviden meg is pihentek — s ami még rosszabb, a nyomok alapján nem mind indultak tovább egyszerre.
— Hárman lehetnek a túloldalon, legfejebb négyen — sziszegte Borda élesen, a sárban kirajzolódó mély csizmányomokat méregetve. A düh még mindig ott vibrált a férfi hangjában, de mozdulatai hajszálpontosak és megfontoltak maradtak.
Mirella szája szélén elfojtott mosoly bujkált, bár szemeiben továbbra is ott izzott a harag. Kiemelt egy vékony fűzfagallyat a vízből, majd a szurdok falában sötétellő, szűk sziklahasadék felé mutatott.
— Hagyd, hogy a gázlónál keressék az árnyékunkat — suttogta a nő. — Mi a vízmosáson át megyünk fel a tetőre. Mire rájönnek, hol vesztették el a nyomot, rég a tölgyes másik oldalán járunk.
Azzal nesztelenül átlépte a csobogó vizet, s Borda kíséretében bevetette magát a sziklák közti sötét nyílásba.