Árnyak a szurdok szélén

A köd lassan rásimult a fák törzsére, teljesen elnyelve az öreg szekerének távoli zörgését. Mirella megtörölte a sártól foltos, ékfaragásban megkopott kezét, miközben tekintete élesen fúrta a tölgyes sűrűsödő sötétjét. Borda feszült hallgatással állt mellette; merev tartása és szótlan morgása a férfi felgyülemlett dühét árulta el. A hideg levegőben még mindig ott terjengett az átázott avar és a nedves fém szaga.
— Nem ácsoroghatunk itt, míg a hajdúk a nyakunkra gyűlnek — sziszegte Mirella bosszúsan, s igazított egyet a vállán feszülő nehéz batyun. Borda csak egy kurta, éles intéssel válaszolt, majd nesztelenül elindult a ritkásabb aljnövényzet felé, ahol a csapás a szurdok szélére kanyarodott.
Ahogy a sziklás peremhez értek, a nő hirtelen megtorpant. Odalenn, a vizes kövek között frissen letört gallyak és egy elázott fáklya maradványai hevertek a sárban. Nem az öreg fuvaros hagyta őket maga mögött: a patkók mély nyomot vágtak a puha agyagba, jelezve, hogy a fegyveres őrjárat alig egy fertályórával előttük járhatott ezen a részen.
— Túlságosan közel vannak — mordult fel Borda, ujjait övén forgatott tőre markolatára kulcsolva. Mirella ajkán gúnyos mosoly suhant át, bár szemeiben továbbra is a méreg tüzelt. A fáklyacsonk melletti sárban valami más is megcsillant: egy finom rézcsat, amit a hajdúk sietségükben hagytak el.
— Hagyd csak, Borda — intette le a férfit csendesen a nő. — Ha a völgy felé tartanak, pontosan a mi malmunkra hajtják a vizet. Addig sem a gázlónál szimatolnak utánunk.
Azzal Mirella megkerülte a kiálló sziklabércet, s magabiztos, gyors léptekkel indult meg a lejtőn, maguk mögött hagyva a fojtogató erdei homályt.