Ezüstök a facserep tövében

Mirella nem teketóriázott: amint a kapzsi ficsúr a csodásnak hitt kútvízzel az arcán elmerült a selyemsátor árnyékában, elégedetten csörrentette meg az övére akasztott szüszőt. A nehéz ezüstök kellemes súllyal húzták a bőrt, ám tudta jól, hogy az ilyesféle szerencse pünkösdi királyság, ha az ember sokáig tétovázik a csalatkozott balek közelében.
– Gyere, Borda, ne várjuk meg, míg rájön, hogy a királyi udvarok ragyogása helyett sima kútvizet simogat a pofájára – morogta Mirella halk, vágó hangon a kutya felé, miközben átsuhantak a zsibongó vásártér sűrűjén.
A fekete fenevad éles horkantással kísérte úrnőjét. Szemei folyamatosan a tömeget pásztázták, vészjósló tartása és merev háta azonnal jobb belátásra bírta a tolakodóbb kupeceket. Borda nem kedvelte a vásári lármát, de még kevésbé az öntelt nagyurakat.
A bódék sora mögött, egy roskadozó facserep árnyékában egy idős, meggörnyedt asszony ülte végig a forgatagot, aki megfagyott ujjakkal próbálta kopott szőtteseit rendezgetni. Mirella lépte lelassult. A ficsúr pöffeszkedő képéről lehúzott ezüstökből tétovázás nélkül ejtett hármat a mamóka kötényébe, még mielőtt az megszólalhatott volna.
– Hogy jusson meleg levesre is, anyókám – suhogta éles, mégis meleg tónussal, majd Borda oldalát megveregetve sietős léptekkel a vásárváros belső kapuja felé fordultak.