A kövér szatócs bódéja

Az öregasszony hálálkodó suttogása gyorsan elhalt a vásári forgatag morajában. Mirella gyanakvón hátrapillantott, meggyőződve arról, hogy a selyemsátortól senki sem követte őket. Borda fülei hátralapultak, a fekete eb feszülten pásztázta a nyüzsgő tömeget; minden hirtelen mozdulatra apró, figyelmeztető morajlással felelt a torkából.
– Nyugi, öregem, a nehezén túl vagyunk – suttogta Mirella halk, vágó hangon, de a léptei gyorsak maradtak. Óvatosan kanyarodtak be a vásárváros belső sora közé, ahol a szűk átjáróban az árusok kikiáltásai keveredtek a sült húsok és a friss kenyér illatával.
A következő bódé mellett egy kövér kalmár épp vörös arccal rángatott el a portékájától egy rongyos ruhájú kisfiút. A kisfiú reszkető kézzel próbált egy marék száraz bogyót felajánlni egyetlen karéj kenyérért, de a kalmár gőgösen félrelökte a gyermeket.
– Hordd el az irhádat, koldus fattya! – ordította a szatócs, és már emelte is a botját, hogy rásózzon a megrémült suhancra.
Mirella szeme azonnal felcsillant. A ficsúrtól szerzett szüszőben még maradt néhány fényes ezüst, a tenyere pedig már bizsergett a pöffeszkedő alak láttán. Borda egyetlen halk, de velőig ható morgással lépett úrnője mellé, miközben Mirella kihúzott derékkal, magabiztosan elindult a kalmár és a kisfiú közé.